IDP, azaz a dél-indiai ételek

IDP= Idli Dosa People
Ezek a dél-indiai népek főleg ezt a két tésztafélét fogyasztják: idlit és dószát. Még étteremláncot is nyitottak a címben szereplő névvel. Az idli nem más mint lapos gőzgombóc: beáztatott rizsből turmixolt (enyhén sós) tésztát gőzölnek, és ezt különböző szószokkal kínálják.

Idli szószokkal

Dosza kókuszcsatnival

A dosza optikai csalódás: ránézésre óriáspalacsinta. Már az is furcsa volt, mikor először ettük, hogy nem lekvárt kínáltak hozzá, hanem kókuszos-mogyorós chutneyt, ami szintén kicsit csípős, enyhén sós valami. A dosza pedig a következő módon készül: rizst (kerek rizst, ami könnyebben puhul) és valami lencsefélét beáztatnak vízbe előző nap, másnap összeturmixolják, hogy sűrű fehér tészta lesz belőle, ebbe egy kis sót tesznek, és vízzel még addig hígítják, míg a magyar palacsintatésztához hasonló lesz. Egy merőkanálnyit tesznek a doszasütőbe, ami a mi palacsintasütőnknél nagyobb (így ránézésre kb. 28 cm átmérőjű), és a merőkanál hátával körkörösen szétkenik, ettől csigamintás lesz, néhol vékonyabb, néhol vastagabb, de nagyon szép. Pár csepp olajat csöpögtetnek köré, meg mellé, hogy meg lehessen fordítani. Mikor kész, tálra csúsztatják és félbehajtva tálalják a fent nevezett chutneyval.
Az igazság kedéért meg kell említenem, hogy létezik itt úgynevezett liszt-dosza is, ez aztán tényleg olyan, mint a mi palacsintánk, lisztből tojással, csak tej nélkül, vízzel készül. (Ha nincs otthon tej, ki lehet próbálni, teljesen jó!)

Egy másik népszerű étel a "dal vadai" kívülről leginkább az amerikai donut-ra hasonlít, azaz kis kerek lyukas fánkféle. De ha az ember valami finom fánkra asszociálva beleharap, bizony nagy csalódás éri: a tészta sokkal tömörebb, csak a külseje hasonlít, az íze pedig sós-csípős fűszeres. Az alapja sárgaborsópüré és chillipaprika, lilahagyma - és mindenféle zöld csípős fűszer, aminek a nevét sem tudom - adja meg az igazi ízvilágát. Nem rossz, de mondjuk én egy ötórai teához nem ezt képzelném el.
India amúgy sem a paleo-táplálkozás fellegvára, hiszen a fő eledel a rizs, valamilyen kenyérféle (csapati, paratta, dosza, roti, vagy nan), hüvelyesből készült "főzelék" (leggyakrabban sárgaborsó vagy csicseriborsó, esetleg bab), aludttej, és ehhez társulhat még húsféle vagy tojás, vagy más zölségkeverék. Minden ebédünk ilyen változatos, az iskolában osztott tálcáról eszünk, 6 mélyedésbe kerülnek a különböző dolgok, egy-egy kanállal. Az utca embere, mint már korábban említettem, most már papír-vagy műanyagtányérról eszik, de van még jónéhány büfé, ahol hagyományos módon banánlevélen tálalnak.

Zöld misszió

Többi "nyugatról jövő" kollégával beszélgetve rádöbbentünk, hogy az egyik fontos missziói terület a környezetvédelem-szemétkezelés terén mutatkozik. Ahogy elgondolkoztam a dolgon, rádöbbentem, hogy miközben a legtöbb ember még banánlevélről kézzel eszik, amiben nincs is semmi rossz, hiszen ebéd után kezet mos, a banánlevél meg akárhova hajítva komposztálódik, addig a "tehetősebbek" már mindent megkaphatnak az üzletekben, ami - mint nyugaton - főleg műanyagba van csomagolva. Sajnos a műanyag tányér is igen elterjedt, illetve a műanyag papucs, ami ha leszakad a lábról, hát otthagyják az út szélén. Soha el nem bomlik. Bár Kodaikanal üdülőhely, és ezért legalább a városközpontban próbálnak ügyelni a tisztaságra: vannak utcaseprő-szemétszedő emberek, akik gyakran takarítanak, vannak szemeteskukák, mégis a szemét inkább "melléesik"; a központtól kijjebb eső területeken mégis sok a szeméthalom. Legnagyobb megdöbbenésünkre a campusunk szemétkezelése jelenti számunkra a legnagyobb problémát: a "szolgák" ugyanis kihordják ugyan a házból a szemetet, de nem a kapu mellett lévő 4 nagy kukába viszik le, hanem ledöntik a hegyoldalon, vagy beviszik a háztól 10-20 méterre az erdőbe, jó esetben kis eukaliptuszlevéllel vagy faágakkal letakarják, rosszabb esetben még azt sem. Ez a struccpolitika - ha nem látom, nincs szemét, az a lényeg, hogy a házban rend van - szörnyű szeméthalmokhoz vezet, amik a bennelévő üveg, műanyag és fém miatt sosem tűnnek el. Az emberek gondolkodását a legnehezebb megváltoztatni, de nem adjuk fel. A jövő héten "field trip week" lesz, azaz terepgyakorlat. Minden osztály, az egész kicsik is mennek valamilyen kétkezi munkára, nálunk az egyik ilyen a Bear Shola Falls nevű népszerű kirándulóhely kitakarítása lesz. Szokják meg már az egészen kicsik is, hogy a szemét kukába való és nem lehet akárhová elhajítani. Sajnos az, hogy ez a szemléletváltás igen sokáig fog tartani, abból is látszik, hogy a múltkor egy kiránduláson épp arról beszélgettünk az indiai kollégákkal, hogy milyen fontos lenne a helyes (urambocsá szelektív) hulladékgyűjtést megtanítani a gyerekeknek, és a hozott uzsonna szemetét haza kell vinni a hátizsákban, mikor fél óra múlva a teázás után a kis papírpoharat a diákokkal együtt ugyanúgy elhajították a tanárok is a büfé háta mögé. Hogyan lehet így megtanítani őket, ha a gyakorlatban már ők sem teszik, amiről prédikálnak?
Mindenesetre most a blogolás után megyek és Roselynnal (a mi segítőnkkel) kitakarítjuk legalább a mi házunk környékét.

Ki mit tud? (Variety show)

Az elmúlt öt napban iskolánk egy új programmal állt elő: meghívták az itt tanuló gyerekek szüleit, hogy találkozhassanak a tanárokkal, meg tudják beszélni az esetleges problémákat, bepillantást nyerjenek az iskola életébe. Különösen időszerű volt ez, hiszen elérkeztünk a félév feléhez, és itt ilyenkor a diákok negyedéves értesítőt kapnak, hogy hogyan is állnak jelenleg az egyes tárgyakból. A különböző közösségi programokkal (közös séta, barbecue, tábortűz, sportolás) tarkított események fénypontja a tegnap esti "Variety show" azaz "ki mit tud?" volt, amelyben a vállalkozó kedvű diákok és tanárok kápráztatták el képességeikkel a közönséget. Volt indiai tánc és ének, csoportos modern tánc, különböző hangszeres bemutatók, nagyzenekar, és szólógitáros ének. Megpróbálom ide feltenni az ovisok-alsótagozatosok szereplését, remélem sikerül:

Coimbatore - Manchester of South India

Szeptember 3-án végre eljött a várva várt Coimbatore-i bevásárló út. Hajnali 5-kor indultunk Kodaikanalból, mert ugyan a távolság csak 175 km, csak a hegyről lemenni a szerpentinen közel két óráig tart, utána is csak kétszer egysávos út van, ami keresztül megy a falvakon, közben emberek, kutyák, tehenek, kakasok szaladgálnak keresztben az úton, tehát nem nagyon lehet száguldozni. Sajnos láttunk egy balesetet is, amelyben valaki elcsapott egy bocit, éppen akkor próbálták lehúzni az útról, mikor odaértünk. A falvak pedig szinte egymást érik, nem csoda, hiszen Tamil Nadu (azaz Tamilország) csak másfélszer akkora, mint kis hazánk (133e km2), viszont több, mint 70 millió lakosa van, így már talán el lehet képzelni a népsűrűséget!
Coimbatore az egyik nagyváros, kb 4 millió lakossal, Dél-India egyik ipari központja, főleg textilgyárai miatt nevezik az itteni Manchesternek. Természetesen a központ ennek megfelelően zsúfolt, koszos, a hatalmas autó- és motorforgalom miatti kipufugógáztól büdös, és mivel tropikus éghajlatú, izzasztóan meleg és párás a levegő.
A közlekedésről még annyit, hogy bár csak két sávos az út, mindenki siet és előzni próbál, általában leszorítva az előtte lévőt. A dudának hatalma van, aki előzni akar, csak rádudál az előtte haladóra, hogy engedje el, és már nyomhatja is a gázt. Amúgy ezt az egyik legrosszabb megszokni, hogy dudálni kötelező mindenre, ami mellett elhaladsz, legyen az állat, ember, vagy egy másik jármű. (Állítólag volt itt egy külföldi, aki megpróbálta megszerezni a helyi jogosítványt, de nem adták meg neki, mert sosem dudált!) Szóval dudaszó éjjel-nappal, még Kodaikanalban is, hát még akkor a nagyvárosban...
Majdnem tíz órakor értünk csak be a városközpontba, ahol először a Big Bazaar nevű áruházba mentünk. Ez kb az otthoni régi Úttörő Áruházra, vagy Skálákra emlékeztetett legjobban. 4 emeleten plusz az alagsorban mindenféle áruházi osztály, fent étterem, lejjebb ruha-cipő, háztartási és lakásfelszerelés, legalul szupermarket. Viszonylag olcsó, de használható cikkekkel. (Azért nem kínai áruház!)
Az egész városban egyébként általában a házak aljában valamilyen kis üzlet található, fölötte pedig laknak. Viszont rengeteg az egyforma üzlet, mondjuk egymás mellett húsz elektromos bolt, vagy tíz ruha-anyagbolt, stb. Ráadásul ezek nagyjából ugyanazt árulják ugyanannyiért, számomra talány, hogyan működik ez a rendszer. (Viszont, ami az itteni árrendszerben tetszik, hogy a gyártó minden cikkre rányomtatja a maximális eladási árat, és annál többet nem lehet kérni érte, sőt, van ahol adnak pár rúpia kedvezményt - tehát mondjuk nincs olyan, mint otthon, hogy a fél literes víz van ahol száz forint, van ahol meg háromszor annyi.)

A Big Bazaar után még egy-két lakásfelszerelés boltba mentünk, aztán irány a "Mall". Bizony, még ez is van! Sőt, most nyitott meg az aljában a SPAR! Ez aztán a globalizált világ! Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy öten voltunk ezen a kiránduláson: két amerikai, egy ausztrál és egy észak-indiai kolleginával. De ők valósággal ujjongtak, mikor látták, hogy végre megnyílt a Spar, és hogy milyen nagyszerű a mall. Hát, én otthon sem vagyok egy nagy "vásárló", nekem ez nem túl nagy élvezet, inkább szükséges rossz. Főleg a Mammut-féle helyeket nem csípem, én visszasírom a gyerekkorombeli Kossuth Lajos utca-Rákóczi út- Nagykörút-i bevásárló sétákat. Na, ez az itteni mall viszont teljesen olyan, mint mondjuk az Europark. A boltok szépek, viszont az árak (is) európaiak, azaz a helyi fizetéshez képest drágák. Nem is volt nagy tumultus. (A Sparban azért igen, az viszonylag olcsó.) De az nagyon vicces volt, hogy a felső szinten bementem egy elektronikus cikkeket áruló kis üzletbe, mert ébresztős rádiót szerettem volna venni, de eddig égen-földön nem találtam ilyet. Na, itt volt kétféle is. Ahogy beléptem, volt ott kb 8 férfi-eladó. Abból kettő rögtön körülrajongott, leültettek, a főnök már hozta is a kávét, a két eladó meg a rádiókat mutatta be, mi mindent lehet csatlakoztatni hozzá, milyen szép hangja van, stb. Ez viszont tetszett, hogy az emberek mentalitása megmaradt, a keleti boltokra jellemző kedvesség, szolgálatkészség, beszélgetés. Mennyivel kellemesebb így!

Ja, a fő attrakciót majdnem kifelejtettem: mivel egy közepes nagyságú iskolabusszal jöttünk a kirándulásra (még az is ki volt téve az ablakába, hogy "ON SCHOOL DUTY":), nehezen parkoltunk a városban, ezért ahol meg tudott állni, ott hagytuk a buszt, és onnan motoros riksával mentünk a következő bolthoz. Ez volt életem első ilyen élménye, mondjuk nem vagyok meggyőződve róla, hogy különösebben biztonságos lenne, de hogy olcsó és gyors, az biztos.
Este 6-ig tartott a "program", utána vissza a buszba, de az óriási esti forgalom miatt igen nehezen keveredtünk ki a városból, így majdnem éjfél lett mire hazaértünk. Jó volt egy kicsit megmelegedni, nyugatias helyeket látni, de azért Kodaikanal nyugalma és jó levegője nekem jobban tetszik.

Monszun

Júliusban még mindenki panaszkodott, hogy nem nagyon esik az eső, pedig most van az esős évszak. Majdnem minden nap esett, de csak futó zápor volt. Na, megjött az augusztus, ami már elvben nem annyira csapadékos, de most egészen kiszámíthatóvá vált az idő: reggel csodás napsütés, egész délelőtt szép idő, aztán dél körül jönnek a felhők és elkezd esni az eső. Nem kicsit. Nagyon. Van, hogy a házunk előtti út patakká változik. Ilyenkor, ha szerencsénk van, már nem kell mennünk sehova, a délutánt itthon töltjük a gyerekekkel.
Múlt vasárnap szintén nagyon kellemes idő volt reggel, elhatároztuk, hogy elmegyünk kirándulni a Delfin Orrához.
Ez egy hatalmas szikla, az egyik helyi turista-kirándulóhely. Nincs is messze (kb. 5 km lehet), a gyerekek is nagyon jól bírták az utat. Na, de amikor elindultunk visszafelé, már elkezdett csöpögni az eső, aztán, mire visszaértünk az útra, már szakadt. Beálltunk egy büfé sátra alá, 20 másik vándorral, és vártuk, hogy elálljon. Sajnos ez nem az ötperces fajta volt. Több, mint másfél óra múlva még mindig semmi esély nem látszott arra, hogy abbamaradjon az égi áldás, és már kezdtünk fázni, meg elfáradni az ácsorgásban (közben még az eső is már ránk csorgott, mert a nejlon tető megadta magát). Nem volt más hátra, mint hazaszaladni az esőben, az úton újonnan kialakult patakokon átugrálva. (Viszont meglepően gyorsan hazaértünk:)
 Száraz ruha, átöltözés, forró tea, be az ágyba...Rajtam kívül mindenki megúszta, nekem sikerült jól benáthásodnom. Nem gondoltam volna, hogy Indiában fogok megfázni.
Azóta már szert tettem egy szép és jó meleg gyapjúsálra, azt sem hittem volna, hogy ez lesz az első ruhadarab, amit be kell szereznem. Még szerencse, hogy vannak a tibetiek! Értsd: a tó körül egész sor tibeti butik van (Tibetan Market) és náluk elég jó ruhaféléket lehet kapni, amúgy Kodaikanal vásárlási szempontból nem a legjobb hely. Nincs nagy választék, ami kellene, az biztos nincs, ha netán akad, akkor sokkal drágább, mint a többi városban. Ezért szeptember 3-ra bevásárló utat szerveztek a kollégák Coimbatore-ba (innen 240 km, és állítólag az indiai textilipar egyik fellegvára), amit már nagyon várok, mert a gyerekek ruhái bizony egyre szakadtabbak. Csak a hajó jönne már meg a cuccunkkal, mert már nem is emlékszem mit adtunk fel, mit nem!

Bazársor a tó mellett

Kodai Lake