Sportnap 2.

Nemcsak az általános iskolásoknak, hanem szombaton a 6-12. osztályosoknak is volt sportnapjuk, melyen már komolyabb atlétikai versenyszámok szerepeltek, mint: hármasugrás, rúdugrás, gátfutás, diszkoszvetés, a szokásos rövid és hosszútávfutás illetve magas - és távolugrás mellett. Természetesen most is a fehér, a kék és narancssárga „házak” versenyeztek egymással. Ezúttal a narancssárga vitte el a pálmát, de csak 23 ponttal a kék ház előtt. (Pedig mi teljes kékben drukkoltunk a versenyzőknek, amint azt a képek is bizonyítják.) Az esemény fénypontja a versenyzés végét követő közös ebéd volt (mint állítólag minden évben): ehhez a jelenlévő diákok, tanárok, szülők körbe ültük a futópályát, a 11-12. osztályos diákok pedig felszolgálták az ebédet. Először is mindenki kapott egy szép banánlevelet (tányér helyett), rá fűszeres rizst, csirke curryt, zöldség-curryt, raitát (joghurtos saláta), na meg az elmaradhatatlan chapatit (lepénykenyér) és egy mandarint desszertnek. Természetesen indiai szokás szerint kézzel kellett enni, evőeszköz nélkül. Én most először próbáltam ki, és hát nem is olyan könnyű ám, mint első hallásra tűnik. Az indiai hagyomány szerint a bal kezet nem lehet használni, mi azért segítettünk vele. Rizst még csak-csak az ujjunk közé lehet csippenteni, de a hús szaftját, meg a joghurtos salátát kézzel nem könnyű úgy enni, hogy ne folyjon mindenhová. Az indiaiak olyan szépen és természetesen csinálják, azt hiszem nekünk még ehhez gyakorolni kell. Szerencsére a menzán azért kapunk evőeszközt, azzal könnyebben boldogulunk.

Kolaveri

Nem tudom megállni, hogy ne tegyem fel a blogra ezt a nótát. Múlt év végén hatalmas sikerrel robbant be a tamil népszerű zene világába a "3" című tamil film betétdala. A szerzők, akik saját bevallásuk szerint fél óra alatt bütykölték össze, nem is számítottak ekkora sikerre. De mindez azt bizonyítja, hogy a népek az egyszerű szöveget és a tradícionális alapokon nyugvó egyszerű, de nagyszerű dallamot preferálják. Szó, ami szó, tényleg fülbemászó, az itteni diákok is nagyon kedvelik, na meg mi is. A fő poén az egészben a nyelvezet, amit egyszerűen csak Tamglishnak nevezhetnénk, azaz Tamil-English keveréknek, melynek lényege, hogy az angol szavak után biggyesztenek egy "Ü"-t (ami leginkább az orosz "jeri"-re hasonlít szerintem) és a tamilban tényleg nagyon gyakori hang.
A dal címe: Why this kolaveri di? magyarul talán úgy mondhatnánk: Miért ez a halálos gyűlölet/harag? Egy elhagyott fiú nótája ez (=soup song for soup boys), aki szerelme után kesereg.
Megjegyzem, Zaránd már igen jó Tamglish kiejtéssel kommunikál, majdnem úgy, mint Dhanush:

(remélem, majd tamilul is megtanul)
Nem tudom Európában vagy a tengerentúlon is ismeritek-e ezt a dalt, vagy csak Indiában ilyen népszerű?
Mindenesetre a youtube-on több, mint 40millióan kattintottak már rá.

Madurai

Múlt hét végén már nem bírtuk tovább a hegy fogságában, pénteken délután lementünk a legközelebbi nagyvárosba, Maduraiba. Ez állítólag a legrégebben lakott város itt Tamil Államban. Sok hatalmas hindu templommal és jelenleg kb 2 milliós lakossággal rendelkezik, ami itt kisvárosnak számít indiai (ázsiai) viszonylatban. (A tamil fővárosban, Chennaiban - régi nevén Madras - több mint 10 millióan élnek.)
A város közepén egy hotelben béreltünk szobát, ami modern minimalista berendezésű volt (Óriás LCD TV a falon, mint egy festmény), a tisztaság azért nem volt makulátlan.
Sajnos a városban sétálva is az jutott eszünkbe, hogy szép-szép, de azért ha itt húsz évig egyfolytában csak takarítanának, akkor sem lenne tiszta. A boltok mindenütt nagyon rendesek, de előtte az utcán ott halmozódik a szemét. Kuka csak elvétve, általában a büfék előtt található. Hiába húznak fel itt is az otthoniakhoz hasonló modern üvegpalotákat, üzleteket, ha előtte nincs járda, csak por, rendetlen lesz a környéke.
A városközpontban sétálva megnéztük a hatalmas Meenakshi templomot, a város nevezetességét.

Ezen a képen a templom egyik kapuja látható. Négy ilyen kapu van a négy égtáj szerint, amin az összes istenek és mindenféle állatok szobrai találhatók, hihetetlen gazdagságban és méretekben. Ráadásul az összes szobrot 12 évente újra festik, hogy szép maradjon. (Csak egy kicsi erőfeszítés kellene ebből a többi ház állagmegóvását illetően. Margaoban (Goán) például csodás portugál stílusú házakat láttunk, sajnos, az összeomlás szélén. Valószínűleg évszázadok óta nem foglalkoztak a felújítással...Pedig gyönyörű város lehetne, méltó párja bármely mediterrán európai városnak.)
Szombat délután pedig elmentünk a Waterparkba, ami egy vízi és egy száraz vidámpark egymás mellett. Úgy hirdeti magát, mint az "indiai tematikus parkok királynője", de hát közelről megállapíthattuk, hogy Európában valószínűleg azonnal bezárnák. A csúszdák rozsdásak, a medencék mellett kiálló elektromos vezetékek, stb. Nem egy életbiztosítás. Viszont szerencsére semmi baj nem történt, a gyerekek pedig nagyon jól érezték magukat. Kicsit hiányzik nekünk az otthoni fürdőkultúra, azaz egy uszoda sincs közel s távol, a tenger is igen messze van. Ráadásul, mivel nincs kultúrája az ilyesminek, meglepő módon az indiaiak száriban, illetve salwaar kameez-ban (bő nadrág hosszú tunikával) fürdenek, a férfiak nadrágban és ingben vagy pólóban. Mi persze vittünk fürdőruhát, és kicsit aggódtam is, nehogy ránk szóljanak, hogy öltözzünk fel. De szerencsére ilyesmiről szó sem volt. "A tetőtől talpig vizes ruhában lenni"-gondolatra mindig kiráz a hideg, hiába van 30 fok.
Vasárnap délelőtt pedig a belvárosban sétálgattunk, és vásároltunk, mert Maduraiban igen szép tradicionális ruhákat lehet kapni megfizethető áron. Mint Coimbatore, Madurai is textiliparáról híres. A fiúknak vettünk "kurta pyjama"-t (a "kurta" inget jelent, ráadásul magyar jelentésével ellentétben hosszú inget; a pyjama pedig azt, hogy nadrág is van hozzá). Az alábbi képen Náti és Zaza láthatók kurta pyjamában Kinga pedig salwaar kameezban (ejtsd: szálvár kámiz), vasárnap reggel templomba menetel előtt.