Vasárnap-vásárnap

Az elmúlt két vasárnap istentiszteletei vegyes élményekkel töltöttek el bennünket. A múlt hétvégén az iskola templomában voltunk, ami egy nagyon szép, középkori elemeket idéző kőépület. Az iskolai gyülekezet - mivel a tanárok és a diákok is különböző háttérrel rendelkeznek - felekezettől független. A templomban a egyesített metodista énekeskönyvet használják. De ezen kívül az istentisztelet elején, kb. a "gloria" után van egy legalább fél órás éneklés, amolyan ifjúsági istentisztelet módra, gitárral, szólóénekessel, kivetített szöveggel (ilyet én otthon általában a baptista istentiszteleten láttam). Na, ezt a gyerekek igen nehezen viselték. Így aztán egy óra is eltelt, míg eljutottunk az igehirdetésig, ami előtt a gyerekek kimehettek a vasárnapi iskolába. Mondanom sem kell, az otthon megszokott kb negyedórás liturgia helyett, ezután az egy óra után már csak a "mikor megyünk már haza?" volt a fejükben. Ezért elég rosszul sült el ez az első vasárnapi élményünk. Szerencsére ezután a vasárnapi iskolában már csak ismerkedés és játék volt, de a nyelvi korlátok miatt ez sem volt nagy sikerű. Talán majd egy kicsit később javul a helyzet. Tegnap pedig egy hozzánk közelebb lévő templomba mentünk, ez kívülről leginkább egy nagyobb csarnokra hasonlít, szép téglaépület, de belülről is inkább egy tornatermet idéz. Itt sem jártunk sokkal jobban: itt még több (ifjúsági vagy amerikai?) éneklés volt, még kevesebb liturgiai elem és meglepetésünkre Graham volt a prédikátor. Ez utóbbi mondjuk nagyon jó volt, több olyan gondolatot fogalmazott meg, ami mostanában foglalkoztat bennünket, de sajnos a gyerekek nyugtalansága miatt nem tudtunk mind a ketten 100%-ban figyelni. Utána leginkább arról beszélgettünk, hogyan fogjuk kialakítani vasárnapjainkat, hogy nekünk is jusson egy kis lelki feltöltődés, és a gyerekek se utálják meg a templomba járást. De hogy ez hogy fog sikerülni, az még a jövő titka...
Kinga névnapja lévén, tegnap "jutalmul" nem az iskolai menzán étkeztünk, hanem elmentünk a Cloud Street nevű étterembe, ami ugyan kétszer annyiba került, mint egy helyi étterem, és fele annyira laktunk jól, de legalább "európai" ételt ettünk. (A gyerekek és én pizzát, Imre beef steaket.) Azt hiszem, vasárnaponként én fogok főzni, sütni, már csak a megfelelő alapanyagokat kell összevadászni.
A hétvégén egyébként sikerült itthon kenyeret sütnöm, nagyon hasonlított az otthonira, a gyerekek ujjongtak örömükben. Már csak azt kéne kitalálni, hogy mit tegyünk rá, mert felvágott-félét itt nem lehet kapni. (Ezért, ha valakinek van kedvence, kérem küldje el e-mailben.:)
A vasárnap legnagyobb attrakciója azért továbbra is a vásár, azaz a piac: a rengeteg áru, a nagy kavarodás, forgatag nagyon vidám dolog. Úgy tűnik mintha hétről-hétre egyre többen lennének. Megtelik az egész város. Az árusok tamilul kínálják portékájukat - ebből egyelőre nem értünk egy kukkot sem. Lehet, sőt talán kötelező alkudni is, mint ahogy az amolyan keleti piacokon szokás. Általában egy kg valamit 20 rúpiáért lehet megkapni, úgy tűnik ez az alapár. (elég barátságos, kb. 90 forint)
A fiúknak bevezettük a zsebpénz-rendszert: tíz rúpiát kapnak egy héten, ha akarják elköltik, ha nem, gyűjthetik. Tegnap a 20 rúpiájukért csúzlit vettek a vásárban (lealkudták 30-ról 20-ra), és délután örömmel lövöldöztek vele itt az erdőben.

Mindennapjaink

Mióta elkezdődött az iskola, kialakult a napirendünk, mely szerint igen gyorsan telnek a napjaink. Szinte hihetetlen, hogy már megint péntek van, eltelt egy hét. Reggel szokás szerint Kinga ébreszt mindenkit, hét óra körül, hogy "világos van, fel kell kelni", lehúzza rólunk a takarót (azért előtte ad egy puszit) és közli, hogy "felkelés van!". Imrének 8-ra kell bemennie a tanáriba, a gyerekeknek legkésőbb 8.25-re, mert félkor kezdődik az első óra. Ezért én viszem be őket az iskolába. A fiúk nagyon szeretnek menni, egyre jobban értik, hogy mi történik, minden nap egyre több új szót tanulnak, a tanárok is csak dicsérik őket, hogy milyen ügyesek, igyekvők - mi meg persze nagyon büszkék vagyunk rájuk. Kingának nehezebb dolga van, mert a múlt héten az óvónénit (miss Nandinit) éppen hogy megszokta, hétfőtől egy másik óvónéni jött, úgyhogy kezdhettük előlről a beszoktatást. Kicsit pityogott, de tegnap már nem sírt, és szép képeket színezett nekünk. Délelőtt az én dolgom a bevásárlás, ami azért körülményes, mert elég messzire kell menni, mire mindent megkapok (ha egyáltalán). Nincs egy nagy bolt, mint mondjuk a CBA, ahol mindent meg lehetne venni. Zöldséget-gyümölcsöt a legjobb a vasárnapi piacon egy hétre előre beszerezni, különben elég messzire kell menni érte. A bevásárló utca (a Bazaar) több apró boltocskából áll, a legtöbb a fűszer és különböző olaj és kenceárus, egy-két pékség van, ahol persze "igazi" kenyeret nem lehet kapni, csak a helyi sütiket és az otthonról is ismert szeletelt toastkenyeret. Viszont egy helyen találtam szárított élesztőt, úgyhogy lehet hogy magam próbálkozom a kenyérsütéssel inkább. És természetesen sok olyan bolt van, ahol gyönyörű kelméket, kendőket, szárit és egyéb ruhafélét árulnak. Ezenkívül azt is megállapítottuk, hogy ez itt a műanyag fellegvára, minden elképzelhető dolgot lehet kapni - műanyagból. Sajnos az a baj, hogy másból nem nagyon. Például normális tányért, vagy háztartási dolgokat, dísztárgyakat, műanyagból ezerfélét csinálnak.
Na, tehát a bevásárlással elmegy szinte a délelőtt. Ha nem kell menni, akkor tudok blogolni, vagy másokat meglátogatni.
Délben menni kell Kingáért, mert ovi csak délelőtt van. A fiúk meg 12.20-kor jönnek, az ebédlőben találkozunk és mind együtt ebédelünk. Itt az általános iskola campusán elég gyerekbarát módon főznek (értsd: nem annyira csípős-fűszeresen, mint a main campuson). Persze rizs mindig van, de volt már sült krumpli is, és mindennap más főétel: sült csirke, hal, rák, sült bundás sajt, vagy valamilyen "tokány" (csirke, marha), de volt már birkafasírt is. Joghurt, salátabár, és valamilyen desszert is mindig van: gyümölcs, vagy gyümölcssaláta, vanília vagy csokipuding, vagy süti. Hétvégén viszont csak a gimnázium campusán lévő menza üzemel, akkor általában fűszeresebb az étel, ami nekünk ízlik, a gyerekeknek viszont nem nagyon.
Ebéd után a fiúknak folytatódik a tanítás, Kingát hazahozom és megpróbálom elaltatni. Én általában hamarabb elalszom, mint ő, de azért neki is sikerül. 3.15-kor végeznek a fiúk, akkor megyünk értük, és még egy kicsit szoktunk olvasgatni a könyvtárban, ami nagyon kényelmesen van berendezve, és a gyerekek minden könyvet el akarnak olvasni.
Délután itthon szaladgálnak a ház körül. A házunk egy eukaliptuszerdős campuson van, a házakat ösvények kötik össze, nagyon élvezik, ha "felfedezőútra mennek", újabb és újabb házakat fedeznek fel.
Este vacsora, fürdés, altatás, a szokásos rutin. És csak csodálkozunk, hogy egy nap milyen gyorsan elment megint.

Matchbox

Mivel elég hűvös van errefelé - igazából hidegebb, mint amire számítottunk - esténként be szoktunk gyújtani a nappaliban és a gyerekszobában lévő vaskályhába. Szerencsére tűzifával ellátnak minket, az egyetlen gond, hogy nagyon nedves a fa, de még a papír is a levegő magas páratartalma miatt. Namármost ezért a gyufa bizony fogyóeszköz, mert igen sokszor kell próbálkozni, míg sikerül tüzet csiholni. Amikor megérkeztünk, találtunk pár doboz gyufát, de ilyet még életemben nem láttam: kb két cm hosszú kis viaszcsíkok, a végén fekete gyújtó (az olyan, mint az igazi gyufán), ha végighúzom a doboz oldalán, elhajlik az egész, én meg örülök, ha egyáltalán sikerül meggyújtani. Na, de ebből is sikerült elhasználnunk már vagy négy dobozzal, ezért elmentem a legközelebbi szupermarketbe, és kértem az eladótól gyufát (a box of matches).  Mögöttem áll a három gyerek, rájuk néz az eladó, s örömmel kérdezi: matchbox? Nem, nem, mondom én, nem matchbox kell, "matches for fire", azaz "gyufa, tűzhöz". Csóválja a fejét, mint aki nem érti. Aztán megkérdezett egy másik vásárlót, hogy vajon mit kérek, ő lefordította tamilra, hogy "tí-pötí" (ez a gyufa tamilul, az első tamil szó, amit megtanultam! - na jó kis túlzással, mert a legelső az volt, hogy "vannakkam!"=jó reggelt!). És már kaptam is "igazi fa gyufát". Csak ebédnél mondta egy hinditanár kollegánk, akinek elmeséltük az esetet, hogy bizony itt a matchbox jelenti a gyufát, és nevetett mikor mondtuk neki, hogy az nálunk a játékautót jelenti. Hát, legközelebb nem fogok tiltakozni, ha matchboxot akarnak adni.:)

Rollipuccsi

Újra próbálkozom a blog folytatásával. Úgy tűnik, némely akadályokat sikerült elhárítani. Az egyetlen, amire nincs befolyásom, a gyakori áramszünet, mint például az elmúlt napokban is volt, sokszor egész délelőtt nincs áram, s ilyenkor sajnos internet sincs. Tegnap pedig az egész iskolai hálózat nem működött, de mára szerencsére helyreállították.
Amiről már régóta szerettem volna egy bejegyzést, az a rollipuccsi, ami nem más mint egy érdekes bogár. Ha sikerül, mellékelek is róla két képet :)
Már otthon, Angelika mesélt erről az állatkáról, amely nem más, mint egy százlábúféleség, amely ha veszélyt érez összegömbölyödik és olyan lesz mint egy kemény kis golyó. Ja, és a gyerekek ezzel hajigálják egymást (és persze előszeretettel a szüleiket). Mikor megérkeztünk, másnap rögtön találtunk egy ilyet, Zaza rögtön felismerte, hogy ez a "rollipuccsi!!!".

Újabb akadályok

Kedves Olvasóim!

Az ördög nem alszik, újabb és újabb akadályokat gördít tudósításaim elé. Az elmúlt pár napban némi emésztőrendszeri problémáink adódtak, ezt már "vártuk", mert az itt élő külföldiek szerint kb. egy félév szükséges, míg a szervezetünk hozzászokik az új környezethez. Szerencsére nincs komolyabb baj, de azért az elmúlt napokban nem voltunk a topon.
Délelőttönként, mikor ráérnék írni, mert a gyerekek iskolában vannak, rendszerint elmegy az áram és olyankor semmi nem működik.
Most meg, amikor fel akartam tenni néhány képet, némi gondok adódtak az operációs rendszer és a videokamera közötti kompatibilitás terén, még nem tudom mi lesz a megoldás - ezért a képekre, legnagyobb sajnálatomra, még várni kell.
De nem adom fel! Remélem, hogy hamarosan kicsit rendszeresebben és színesebben is folytatódni fog a blog.

Első benyomások 2011. július 3-8.

A nagy pihenés után fél 11-re volt megbeszélve találkozónk Grahammal, aki megígérte, hogy megmutatja a piacot. Vasárnap ugyanis egész nap piac van az egyik "bevásárló-főutcán". Ez egy eléggé lejtős utca, aminek az elején kisebb boltok (szatócs, házi készítésű csoki, olajok-fűszerek, szőnyegek, ruhabolt) vannak, míg lejjebb a piaci árusok terítik portékájukat a földre. Leginkább gyümölcs és zöldségárusok vannak, de az otthonról ismert piaci játékok, olcsó papucsok, ruhák is megtalálhatók. Hatalmas hegyekben áll az ananász, a mangó egy-egy teherautó platóján, és igazán olcsó: 1 kg mangó kb 80-100 Ft, az ananász darabja 50 Ft. Az alma viszont nagyon drága: kb. 500 Ft kilója. Az apró banán darabja, ami igen jó édes, 3-5 rúpia, azaz 12-20 forint. A zöldség (krumpli, hagyma, paradicsom, paprika, stb) nagyon szép és jó minőségű. Szerencsére sokat nem kell vásárolnunk, csak amennyi reggelire-vacsorára kell, mert az iskolában kapunk ebédet. Az utca végefelé van egy piactér is, ahol friss és szárított halat árulnak, illetve ott helyben vágják és pucolják meg a kiválasztott csirkét a kedves vevőnek. Ezek különös szagot kevernek az amúgy édeskés gyümölcs illatú levegőbe - nem is időztünk itt sokáig.
A vásárlás után betértünk egy vendéglőbe ebédelni. Háromféle rizses ételt választottunk, két csirkés és egy sajtos rizst. Sajnos az indiai hagyományokhoz híven ezek elég fűszeresek voltak, van amelyik nagyon csípős, de amelyik nem csípős, az is dominánsan kardamom ízű - ezt még szokni kell, főleg a gyerekeknek, mert nekünk azért ízlik. Állítólag az iskolában nem főznek ennyire fűszeresen, na erre azért kíváncsi leszek.
Hazafelé betértünk a főútról nyíló Mount Zion Lutheran Church (evangélikus templomba). A gyerekek kérték, hogy menjünk be, mikor meglátták a templomot. Bementünk hát, és hálát adtunk a jó Istennek, hogy a hosszú úton megőrzött minket.

Második nap 2011. július 2.

A harmadik repülőnk már nem Aeroflot volt, hanem Air India. Nátika meg is jegyezte, hogy milyen szépek az indiai stewardessek. Igaza volt: piros-fehér-fekete száriban voltak, mindegyik szépen kifestve, fehér gyöngysor a nyakukban, szép hosszú fekete hajuk kontyba felcsavarva... Különösen az aeroflotos, piros kosztümös bárisnyákhoz képest volt feltűnő a különbség. Ezen az úton már mindegyik gyermekünk kidőlt, se nem ettek, se nem ittak, csak aludtak. Még azt sem vették észre, hogy Bombayban leszálltunk és majdnem két órát vártunk. Emiatt egy órás késéssel, du fél négykor értünk csak Coimbatore-ba. Ez már egy kis reptér, lépcsőn kellett leszállni a repgépről és gyalog kimenni a terminálba (kb. 200 métert). Sikerült begyűjtenünk az összes csomagunkat, és a reptér előtt William várt ránk, a taxis, akit az iskola küldött értünk. Beszálltunka Toyota terepjáróba és elindultunk először a kaotikus Coimbatoreból kellett kimennünk. Tényleg borzalmasan vezet mindenki, nem elég megszokni, hogy a baloldalon mennek, de mindenki mindenkire dudál: vigyázat, jövök! Az már biztos, hogy autót nem fogunk vezetni Indiában.
Kb négy órába telt míg felértünk a hajtűkanyaros hegyi úton 2000 méter magasra. A gyerekek nem győzték  kapkodni a fejüket a sok látnivalón: mangófa, kókuszpálma, banánfa, kecskék, tehenek, rohangászó tyúkok, kakasok, kutyák az út mellett, följebb majmok ültek az utat szegélyező kőkorláton.
Fent az iskolánál Graham és Karen Lambert vártak minket, 4 tamil gyermekükkel, akiket örökbefogadtak. Kettő Náti osztálytársa lesz az 1. ill. 2. osztályban (mert összevont osztályok vannak az alsó tagozaton). Grahamék elvittek a Ganga campuson lévő kis házunkhoz. Ikerház, a szomszédaink még nem jöttek vissza a nyaralásból. Tényleg elég tágas a ház, előszoba, nagy nappali, konyha, étkező, fürdő és két hálószoba, a gyerekek szobájában még galéria is van, ott lesz a játszótér. Majd megpróbálok képeket is feltenni. Hullafáradtan dőltünk be a vetett ágyba, este 8-kor és másnap reggel 10-ig aludtunk.

Utazás Indiába, azaz a nagy akadályverseny 2011.július 1.

Hála Istennek sikerrel vettük az akadályokat, pedig volt belőlük jónéhány. Úgy kezdődött, hogy mikor kiértünk a 2A reptérre Budapesten, nem láttuk kiírva a táblára a moszkvai gépet. Kiderült, hogy épp július 1-től változtatták meg az indulásokat, némelyeket átrakva 2A-ról 2B-re és fordítva, nem kis kavarodást okozva ezzel. Aztán mikor átvonultunk 2B-re és kb negyedóra sorbanállás után mi jutottunk a pulthoz, már az öt óriásbőröndünkből becsekkoltak hármat, mikor kommandósruhába öltözött katonák lepték el a terminált, gázálarcban, géppisztollyal felfegyverkezve - enyhén szólva is félelmetes volt, még nekünk is, nemhogy a gyerekeknek - kb 50 méterrel odébb tereltek bennünket, mondván, hogy elhagyott csomagot találtak és lehet, hogy robbanószer van benne. Szerencsére persze semmi ilyesmi nem volt, és tíz perc után vonulhatott vissza mindenki a sorba. De amikor folytatni akarta a hölgy, aki egyébként is úgy dolgozott, mintha ez lett volna az első napja a munkában, a számítógépe lefagyott és kezdhettük elölről az egészet. Aztán mégis sikerült beszállókártyákat kapnunk és mehettünk az átvilágításra, aztán a kapuhoz. Itt még pár percre sikerült az Amerikába tartó Verával (Kinga keresztanyukájával) is találkoznunk. (Ekkor készült a mellékelt fénykép)
Moszkvában szintén csak alapos ellenőrzés után engedtek be a terminálba, rettenetes hőség és levegőtlenség fogadott, majd egy olyan átvizsgálás, mely során a cipőnket is le kellett venni, és egy nejlonzacskóban kellett átmenni a kapun. Szegény Zaza pánikba esett, azt hitte, elveszik a cipőnket és zacskóban kell tovább mennünk. Csak nagy nehezen sikerült megnyugtatnunk.
A moszkvai reptéren már csak másfél órát kellett várnunk, persze légkondi nem volt, csak borzasztó meleg és nagy tömeg. Próbáltunk vizet szerezni, de nem volt víz a csapokban a büfében, csak forró víz a kávéautomatában. Ez aztán a nagyszerű birodalmi főváros! Viszont matrjoska az volt minden mennyiségben, csillogó-villogó és szolídabb megjelenésű is.
Az Indiába tartó gép viszont nagyon szuper volt, mindenki előtt tévéképernyő, amin különböző filmeket, zenéket, illetve a repülésünk adatait lehetett látni. Náti nagyon élvezte, minden gombról tudni akarta, hogy mire való, állandóan kérdezett, nyomkodta a gombokat. Kinga a beszállás után öt perccel már aludt (szerencsére) és csak Delhiben ébredt fel. Zaza még megnézte a Jégkorszak c. mesét vacsi közben, aztán aludt ő is. Sajnos mi Imivel nem sokat aludtunk, elég szűkös és kényelmetlen volt a hely. És az út is csak öt és fél órát tartott. Néztük a térképet: Afganisztán, Pakisztán, na és aztán, hát aztán...
Végre leszálltunk Delhiben: gyönyörű szép repülőtér, padlószőnyeg, futószalag, légkondicionálás (ilyet csak Amerikában láttam eddig), ahogy a plakátokon hirdetik: a világ negyedik legjobb reptere (az első is Indiában van: Hyderabad). Elfutószalagoztunk a bevándorlási pultokhoz. Itt egy kedves rendész a kisgyerekek miatt a speciális elbírálású sorba irányított minket. Ott legalább csak hárman voltak előttünk, míg a normál sorok kígyóztak. Fél óra várakozás után, mikor sorra kerültünk, a hivatalnok közölte, hogy ő csak a kerekesszékesekkel foglalkozik, mi álljunk a normál sorba. Mondanom se kell, közben még két repülő érkezett, újabb több száz emberből álló sorok voltak. Ekkor már kezdtünk idegesek lenni, a gyerekek fáradtak voltak, dőltek a padlón jobbra-balra, úgy tűnt, hogy sose jutunk át a kapun. Végre egy kedves hivatalnokhoz kerültünk, aki lassan, de biztosan végezte a dolgát (csak velünk foglalkozott vagy fél órát). Végre megnyílt az út: kereshettük a csomagjainkat, mert már a dubai géppel érkezett csomagok keringtek ugyanazon a szalagon. Szerencsére észrevettem Kinga jajderózsaszín bőröndjét (köszönjük, Márti!)
Két ember őrizte a csomagjainkat, és az iránt érdeklődtek, hogy hol voltunk ennyi ideig - ja, hát báloztunk!
De amikor épp elkezdtem volna szidni a hivatalnokokat, amiért három kisgyerekkel órákig sorbanállattak, inkább szó nélkül odaadták a csomagjainkat.
Mehettünk a harmadik géphez, de ezt majd holnap folytatom.