Esetünk az indiai postával

Az elmúlt félév tapasztalatai alapján eddig sem voltunk túl jó véleménnyel az indiai postáról, de ami a múlt héten  történt, az kiverte a biztosítékot.
Két héttel ezelőtt feladtam a helyi "főpostán" két csomagot. Lemérték, kifizettem, aztán számolgattam, hogy vajon mikor örülhetnek neki a címzettek. Már szinte el is felejtettem a dolgot, mikor szerdán az iskolától kaptunk egy értesítőt, hogy menjünk be a postára a csomagok ügyében. Másnap bementem (10 nappal a feladás után), és kérdezem, hogy mi a baj. Közölték, hogy még fizessek rá párszáz rúpiát, mert így nem viszik el. Állítólag napi árfolyammal dolgoznak, de - gondolom - a számítógépet nem mindennap állítják át. Csak azt nem értem, hol voltak a csomagok 10 napig. Amikor lehozták őket, úgy néztek ki, mintha már körbeutazták volna a földet: sarkok megnyomódva, papír elszakadva...És a postafőnöknő még megjegyezte, hogy kedvességből ő szólt az iskolának, hogy jöjjünk be, mert ha visszakézbesítették volna a címünkre (helyben, a postáról) 500 rúpiába került volna. Micsoda szerencse, hogy sikerült így elintézni!
Állítólag most már semmi akadálya nincs a csomagok útjának, előreláthatólag egy hónap múlva megérkeznek.
(Legalábbis, az a csomag, amit október 19-én adtunk fel, már november 21-én megérkezett.)

Megjegyzem, az a két karácsonyi csomag, ami otthonról indult útnak, még mindig nem jött meg, de nem aggódunk, csak várunk türelmesen.

Anjuna

Az ékszerészek "utcája

Goa egyik északi falujában minden szerdán nagy vásárt rendeznek. Hasonlatos ez az otthoni kirakodóvásárokhoz, mint például a nagykőrösi Szent György-napi vásár. A tengerpart mellett állnak a sátorból álló utcák. Ruha, cipő, ékszer, dísztárgy, használati tárgyak, büfék, minden mi szem-szájnak ingere.
Sajnos úgy látszik, a válság ide is elért, mert a szokásos nagy tömeg helyett alig lézengtek vásárlók. Az árusok panaszkodtak is rendesen, volt ahol délután 2-kor mi voltunk az első vásárlók aznap.

A kolduló tehén

Vásárlás közben pedig megmártóztunk a tengerben, mert nagyon meleg volt. A parton pedig egy feldíszített tehénnel kéregető koldust láttunk, aki igen kellemetlen módon, mindenkihez odavezette a tehenet, és addig állt ott, míg nem adtak neki valamit, közben kellemetlen megjegyzéseket is tett a "könyörtelenekre".
Az utazás Anjunába több meglepetést is hozott: itt láttuk az első igazi elefántokat. Az egyik éppen kókuszdió nagyságú gombócokat potyogtatott a hátsó feléből, a másik azért volt vicces, mert a rajta ülő ember éppen mobilozott. Egyszer pedig a sofőrünk nagyot fékezett, mert egy hosszú kígyó tekergőzött keresztül az úton. Szerencsére közelről még nem találkoztunk nagyobb kígyóval. Itt Kodaikanalban csak a Kodai snake él, ami inkább egy kis kék siklóra hasonlít, kb. 25 cm és csak ujjnyi vastag, nem veszélyes. 

Téli nyaralás Goán

A nyaralást nem nagyon kell ecsetelnem: tengeri fürdőzés, napozás, homokvárépítés, séta a hosszú (kb.4 km) homokos parton, stb. Ami érdekes volt, hogy minden nap más élményt nyújtott a tenger: egyik nap rákokat hozott, másik nap tengeri csillagokat sodort ki, harmadik nap kis „haltojásokat” (ezek úgy néztek ki, mint mini medúzák, de szerencsére megnyugtattak minket, hogy ezekből pár nap múlva kis halak fognak kikelni), és így tovább minden nap valami újdonság következett. A legviccesebb a homokba magát befúró rákok látványa volt, na és az, amikor egyszer csak egy tenyérnyi nagyságú rák bújt elő és „üldözött” minket. Azt is érdekes volt megfigyelni, hogyan változik a tenger szintje. Volt egy szikla nem messze a parttól, attól függően, hogy mennyi látszott ki belőle, láttuk hogy éppen apály van, vagy dagály. Ez a különbség akár egy méter is lehetett. A tenger egyébként olyan sekély volt a part közelében, hogy nyugodtan játszhattak ott a gyerekek. Bevallom, én egy kicsit tartottam a tengeri nyaralástól, mert nekem az eddig próbált tengerek túl sósak, és általában túl szúrósak, kavicsosak, neadjisten sünösek voltak. Az Arab-tenger azonban meglepően kevéssé volt sós, fürdés után nem lehetett érezni azt a kellemetlen, szurkálós, bőrösszehúzós érzést, amikor a só vastagon ránk szárad, szinte semmi só nem párlódott le rajtunk. A tengerfenék is szép homokos-iszapos volt, olyan mint a Balaton. Csak talán átlátszóbb, jobban le lehetett látni az aljára.

A tengerparton pedig csodálatos, hatalmas pálmafák nőttek. Éppen érett a kókuszdió, nemegyszer láttuk, amint emberek, majmok ügyességével kúsztak fel a 20 méteres fatörzsre, hogy lekaszabolják az érett kókuszt és az elszáradt pálmaágakat. Ilyenkor nagyon vigyáznak, hogy nehogy valaki alatta legyen, mert a magasból leeső súlyos kókuszdió-eső halálos is lehet.

A kókuszpálmákkal övezett tengerpart csodás látványát csak az egymást érő éttermek és strandi kókusz-kunyhók látványa rontotta el némiképp, legalább is, ha azt próbáltam elképzelni, mit szóltak a portugál tengerészek, amikor elérték Indiát és itt szálltak partot.

Utazás Goára

December 2-án végre kijutottunk a hegy fogságából, szerencsésen túléltük a kétórás hegyi szerpentin utat (ahogy az egyik amerikai kolleginánk fogalmazott: „semmi sincs ehhez a hegyi úthoz fogható” - annyira hosszú és kanyargós, hogy az ember minden pillanatban csak azt számolgatja, mikor lesz már vége - többek között ezért is ritkán tesszük meg). A síkságra érve simogató meleg fogadott bennünket. Coimbatore-ban este szálltunk vonatra, és meg kell mondjam nagy meglepetésben volt részem, mert egy kicsit aggódtam a vonat út miatt, kívülről nem túl bíztató külseje miatt, na meg azok a képek voltak a szemem előtt, amelyen a vonatokon tetőn és ablakon-ajtón kilógó embertömegek utaznak. A vonat rettentő hosszú volt, kb 30-40 kocsiból állt. Ezek a vonatok általában átszelik az egész szubkontinenst. Ez például Chennaiból indult, és a karnatakai Mangalore-ba ment, ez kb 1300-1400 km. Ehhez képest Coimbatore-ban csak 20 perc késése volt, Mangalore-ba pedig 20 perccel korábban érkezett a menetrendnél. A kocsi kifejezetten tiszta volt, amikor felszálltunk, utaskísérők hozták a tiszta vasalt lepedőt, párnát és takarót. Függönnyel elválasztható „fülkénk” volt két emeletes ággyal. Szépen elhelyezkedtünk, és a gyerekek már aludtak is. Én nem igazán tudtam aludni, mert mindig azt figyeltem, nem takaróznak-e ki, mert a légkondi miatt elég hűvös volt. Sajnos reggel 4.15-kor Mangalore-ban át kellett szállnunk, ráadásul másik pályaudvarra is át kellett taxiznunk. A következő vonat is elég rendes volt, de a fiúk már nem tudtak aludni, így engem sem hagytak. Reggel viszont hoztak teát és reggelit, mint a repülőgépen. Ami viszont tipikus indiai vonás, hogy a reggeli után a „pincérek” szépen végigjárták az összes utast és várták a borravalójukat, még egy lapra föl is írták, hogy ki mennyit adott, s addig nem mozdultak, míg nem kaptak valamit. Szegény Nátikám a zsebpénzét adta oda, mert nem volt nálunk más apró. A szomszéd (indiai) utasok is föl voltak háborodva, hogy a reggeli benne van a jegy árában, a pincérek meg kapnak jó fizetést, akkor mire fel követelőznek. De ez nem feszélyezte őket cseppet sem.

Másnap délelőtt 10.30-kor értünk Margaoba, Goa egyik nagyvárosába, onnan még egy órácska taxizás következett, mire odaértünk Palolem Beach-re, ahol a szállásunk volt. (Aki esetleg látta a Bourne-identity c. filmet, annak az elején egy hosszú félhold alakú tengerpartot mutatnak - na ez az a part!)

Bár „csak” 1000 km-re jöttünk el, mégis 24 órát kellett utaznunk. Szerencsére a Lambert családdal együtt utaztunk, ők már rutinosan, kilenc éve járják végig minden decemberben ezt az útvonalat. Nem csoda, hiszen ez a goai tengerpart gyönyörű hely, nagyon alkalmas arra, hogy a tanév fáradalmait kipihenjük.

Palolem Beach

Keresztény esküvő

Szent András napján nagy örömmel gyülekeztünk egy esküvőre az iskola kápolnájába: az iskola lelkésze készült esküvőre. Négy évvel ezelőtt autóbalesetben vesztette el feleségét, és két kamasz fiúgyerekkel igen nehéz helyzetbe került. Most végre párt talált magának, a feleség egy tamil-tanárnő, nagyon kedves, neki is van egy nagylánya. Sokat imádkozunk, hogy Isten megsegítse a két fél-család egyesülését, és együtt leküzdjék a nehézségeket, támaszai lehessenek egymásnak. Az esküvő egyébként nagyon hasonlított az otthoni keresztyén esküvőre, csak egy "indiai" vonás került még bele: a gyűrű mellett van még egy ékszer, amit a vőlegény ajándékoz a menyasszonynak, mégpedig egy arany mangólevél-medál, amit a nyakláncán hord ezután. Ez is azt jelzi, hogy már házas.
Az esküvő után az iskolával szemben lévő hotelben volt egy kis fogadás, ahol természetesen az esküvői torta felvágása következett, amiből mindenki kapott, aki osztozott velük a nap örömében.

"I'm not törling my hands in my nadrág."

Az első félév alatt nagyjából ez a mondat tükrözi legjobban azt a szintet, amit gyermekeink angolból elértek. A fent idézett mondat Náti szájából csúszott ki, miután „Ne töröld a kezedet a nadrágodba!” kéréssel fordultunk hozzá. De ugyanígy a „Vedd fel a papucsod!” kérésre érkezett a minap a „Where’s my papucs?” reakció is. Ebből is látszik, hogy a mondatszerkesztés alapjai már megvannak (szórend, igeidő, stb.), már csak a lexikonbővítés szükségeltetik.

Egyébként, ha nem magyar gyerekekkel játszanak együtt, akkor egész jól megértetik már magukat. Az iskolai munkájukban is nagyon jól teljesítenek, a félévi bizonyítványukban csupa elismerő mondatot olvashattunk, és ez persze nagy büszkeséggel töltött el bennünket.

Időutazás

November utolsó hetében, mikor végre vége lett a tanításnak, szépen elterveztük, hogy most akkor több időm van folytatni a blogot, Imre végre írhatja a könyvét, eljárhatunk kirándulgatni, stb. - de ember tervez, Isten végez: egyik pillanatról a másikra megjött a rossz idő. Nem mintha eddig olyan nagyon jó lett volna, de most aztán tényleg úgy esett az eső, mintha dézsából öntenék. Egyik este pedig borzasztó szélvihar kerekedett, az áram pedig elment. Máskor is volt már részünk gyertyafényes vacsorában és fogmosásban, ezért túlzottan nem aggódtunk. Másnap reggel még nem volt áram, de ez sem volt nagyon meglepő. A látvány, ami a szemünk elé tárult, annál inkább: szépséges eukaliptuszerdős campusunk ugyanis katasztrófasújtotta övezetté alakult - kidőlt villanyoszlopok, kígyóként tekergőző vezetékek a földön, félelmetes reccsenéssel potyogó ágak keresztben az úton. Így mentünk advent első vasárnapján Nátikámmal a templomba. Szerencsére az Ige megnyugtatott bennünket: „Ne féljetek!” - ez volt a prédikáció alapigéje. Hála Istennek minden baj nélkül hazaértünk, de ezután nem nagyon mertünk kimenni a házból. (Mondjuk az eső miatt nem is nagyon kívánkoztunk ki a szabadba.) Egy hétig tartott az áram nélküliség, az időutazás a 100-150 évvel ezelőtti korba, amikor még nem volt áram. Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen nagyon el vagyunk kényeztetve: dolgozni, olvasni csak napkeltétől napnyugtáig (itt ez kb. reggel 7-től délután fél 6-ig tart) lehet, víztisztító berendezés híján palackozott vizet kellett vásárolnunk a főzéshez is, villanybojler helyett gáztűzhelyen fazékban melegített vizet használtunk a már megszokott vödörben fürdéshez, számítógépünk lemerült, nem tudtuk tölteni, internet-telefon nincs. Egy hetünk volt a tervezett nyaralásig, ezalatt szerettem volna rendbe tenni a lakást, a ruháinkat, a gyerekek haját lenyírni, de hát áram nélkül se mosógép, se hajnyíró, se hajszárító. Az indulás előtti este szerencsére visszajött az áram, így az utolsó pillanatban sikerült „szépítkeznünk”. Szerencsére nyaralni indultunk, így nem az itt használatos meleg ruhákat kellett vinnünk, hanem a fiók mélyén pihenő sortokat és izompólókat, nyári ruhákat halásztuk elő. És már nagyon vártuk, hogy a forró napsugár és a tenger vize simogasson.

Helyettesítés

Október elején felkerültem a helyettesítő tanárok listájára, és attól kezdve hívtak is rendszeresen angol, töri órákra. Jó volt újra tanárként bemenni egy iskolába, és közelebb megismerkedni a kollégákkal, a diákokkal, akiket július óta már legalább arcról megismertem, most neveket is tudtam már hozzájuk kapcsolni. És jó érzés volt úgy bemenni a kisebbekhez, hogy a gyerekek (Miss Zita!-felkiáltással) körém gyűltek és átöleltek. A legviccesebb az volt, amikor tamil órákat kellett (volna) tartanom - ugyanis eddigi ittlétünk alatt kb. 10 szót sikerült megtanulnom (ezeknek a nagy része a számok és a köszönés:) Igen szokatlan hangzású a tamil nyelv, furcsa hangokat produkálnak, és a kiejtés pedig szinte minden ember szájából máshogy hangzik. Lehet, hogy öregszem is, de ezek a tamil szavak már egyáltalán nem akarnak „ragadni”. Szóval így kellett volna tamil tanárkodnom :)

Mivel az „elődöm” sem volt a helyzet magaslatán, a diákok sem voltak valami használhatóak - az volt az első gondolatom, hogy majd ismétlünk úgy, hogy ők tanítanak engem - de ez sajnos nem sikerült. Ezek után letettem a tamil nyelv oktatásáról és úgy döntöttem, hogy inkább rajzfilmeket fogunk nézni, olyanokat, amelyekben nincs szöveg: megismertettem őket a Kockásfülű nyúllal, Lolka és Bolkával és Kisvakonddal (4-9 éves korosztályról volt szó) - nagyon megszerették a tamil órákat.

Mondjuk egy hét után én már egyik mesére sem bírtam ránézni…

Ennél élvezetesebb volt a Könyvtár-óra helyettesítése. Ez már közelebb állt hozzám, egyetemi tanulmányaim alatt ugyanis nagyon megkedveltem a gyermek-irodalmat. Ezeken a könyvtár-órákon a gyerekek megismerkednek a könyvtár rendszerével, hogy könnyen megtaláljanak valamit, ha a leckéhez szükségük van rá; klasszikus és új könyvekkel, az éppen aktuális témájukhoz kapcsolódó történetekkel, versekkel, mesékkel. Rám éppen hálaadás és karácsony témája jutott, így jó alkalmunk volt Istenről beszélgetni egy kicsit.