December 2-án végre kijutottunk a hegy fogságából, szerencsésen túléltük a kétórás hegyi szerpentin utat (ahogy az egyik amerikai kolleginánk fogalmazott: „semmi sincs ehhez a hegyi úthoz fogható” - annyira hosszú és kanyargós, hogy az ember minden pillanatban csak azt számolgatja, mikor lesz már vége - többek között ezért is ritkán tesszük meg). A síkságra érve simogató meleg fogadott bennünket. Coimbatore-ban este szálltunk vonatra, és meg kell mondjam nagy meglepetésben volt részem, mert egy kicsit aggódtam a vonat út miatt, kívülről nem túl bíztató külseje miatt, na meg azok a képek voltak a szemem előtt, amelyen a vonatokon tetőn és ablakon-ajtón kilógó embertömegek utaznak. A vonat rettentő hosszú volt, kb 30-40 kocsiból állt. Ezek a vonatok általában átszelik az egész szubkontinenst. Ez például Chennaiból indult, és a karnatakai Mangalore-ba ment, ez kb 1300-1400 km. Ehhez képest Coimbatore-ban csak 20 perc késése volt, Mangalore-ba pedig 20 perccel korábban érkezett a menetrendnél. A kocsi kifejezetten tiszta volt, amikor felszálltunk, utaskísérők hozták a tiszta vasalt lepedőt, párnát és takarót. Függönnyel elválasztható „fülkénk” volt két emeletes ággyal. Szépen elhelyezkedtünk, és a gyerekek már aludtak is. Én nem igazán tudtam aludni, mert mindig azt figyeltem, nem takaróznak-e ki, mert a légkondi miatt elég hűvös volt. Sajnos reggel 4.15-kor Mangalore-ban át kellett szállnunk, ráadásul másik pályaudvarra is át kellett taxiznunk. A következő vonat is elég rendes volt, de a fiúk már nem tudtak aludni, így engem sem hagytak. Reggel viszont hoztak teát és reggelit, mint a repülőgépen. Ami viszont tipikus indiai vonás, hogy a reggeli után a „pincérek” szépen végigjárták az összes utast és várták a borravalójukat, még egy lapra föl is írták, hogy ki mennyit adott, s addig nem mozdultak, míg nem kaptak valamit. Szegény Nátikám a zsebpénzét adta oda, mert nem volt nálunk más apró. A szomszéd (indiai) utasok is föl voltak háborodva, hogy a reggeli benne van a jegy árában, a pincérek meg kapnak jó fizetést, akkor mire fel követelőznek. De ez nem feszélyezte őket cseppet sem.
Másnap délelőtt 10.30-kor értünk Margaoba, Goa egyik nagyvárosába, onnan még egy órácska taxizás következett, mire odaértünk Palolem Beach-re, ahol a szállásunk volt. (Aki esetleg látta a Bourne-identity c. filmet, annak az elején egy hosszú félhold alakú tengerpartot mutatnak - na ez az a part!)
Bár „csak” 1000 km-re jöttünk el, mégis 24 órát kellett utaznunk. Szerencsére a Lambert családdal együtt utaztunk, ők már rutinosan, kilenc éve járják végig minden decemberben ezt az útvonalat. Nem csoda, hiszen ez a goai tengerpart gyönyörű hely, nagyon alkalmas arra, hogy a tanév fáradalmait kipihenjük.
 |
| Palolem Beach |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése